Hajnal, 6 óra tíz perc. Megint, mint minden nap. Annyira szürke, és unalmas. Ezért   

unom ennyire az életem. Hmm, már megint, nem is csodálkozom magamon, már reggel az első értelmes gondolatom a halál körül forog. Azért, nem  lehetek olyan szörnyű, engem is meg lehet, vagyis meg lehetne érteni. Minden nap, minden reggel, ugyanaz a rutin, nem történik soha semmi. Persze azért néha igen, vagyis amikor én nem vagyok itt, akkor biztosan történik valami izgi csak nekem kell lemaradnom róla.Ezek a gondolatok forogtak a fejemben minden reggel amikor még ember ....voltam. Lassan kimásztam az ágyból elkészültem és tettetett mosollyal az arcomon lementem a konyhába ahol az én 'megértő' családom várt. Ilyenkor leültünk az asztalhoz és egyetlen gyermek okán engem kérdezgettek, de láttam a szemükben és hát rajtuk is hogy mennyire kényelmetlen ez a helyzet számukra. Na mondjuk azt sem mondom hogy én csudajól éreztem magam az ilyen kínos családi reggeliken, de én legalább nem mutattam. Szóval mihelyst vége lett a reggelinek, ők elmentek és én egyedül maradtam. Volt időm az egész napomat átgondolni és előre megtervezni. Ilyenkor annyira belemerültem a gondolataimba hogy még a buszt is majdnem lekéstem. De általában hamar észbekaptam és bár álmosan , de céltudatosan indultam a házunk előtti buszmegállóba, ahogy a kedves sofőr mindig megvárt. Felültem a buszra, és elővettem a telefonom és a fülhallgatót a fülembe téve és halgatva a dalokat ismét a gondolataimba merülve néztem ki a busz ablakán. És általában olyasmiken gondolkodtam hogy miért szakad mindig az eső? miért van errefelé ilyen sötét? és ehhez hasonló letargikus gondolatok jártak a fejemben miközben a szemem az utakat páztázta figyelvén hogy időben leszálljak a suli előtt, különben gyalogolhatok az esőben, ráadásul egyedül.